A télűzés csendje
… avagy a XXV. Sztánai Farsang.
Van a falvaknak egy különös lélegzete. Nem a házaké, nem is az utcáké, hanem azé a maroknyi emberé, akik még ott élnek, és akik minden reggel úgy ébrednek, hogy a világ nagy része már rég elment mellettük.
Sztána ilyen falu.
A Kalotaszeg szívében, a dombok ölelésében, ahol a múlt még nem porladt el teljesen, de már nem is áll olyan szilárdan, mint egykor. Ahol a hagyomány nem ünnepi dísz, hanem inkább egy utolsó kapaszkodó.
“Minden falu története vízzel kezdődik.
Ahol víz van, ott élet van.
Ahol élet van, ott gondolat van.
Ahol gondolat van, ott líra születik…”
Írja a prologusként a vándor, a kötetnyító szövegében („A víz és a gondolat könyve”), merthogy az ArtDelineo oldalon közzétett blogbejegyzés szövege összefügg nemcsak “Farsang Jankóval” hanem a vízzel is!
2026 februárjában, három napon át (6-8) ismét farsang volt
Sztánán. Huszonötödik alkalommal. Egy szám, amely egyszerre jelent kitartást és
törékenységet. Mert huszonöt év sok egy falunak, amelynek ma már alig hetven
lakosa van. És mégis: száz ember gyűlt össze erre a három napra. Mintha a falu
hirtelen újra megtelt volna élettel, hanggal, léptekkel, nevetéssel. Mintha a
tél nemcsak az időjárásban, hanem a lelkekben is engedett volna egy kicsit.
A múlt kapujában
A farsang második napján (február 7.-én) a résztvevők Kós Károly házához
látogattak. A ház nem csupán épület, hanem kapu a múltba. A templom mellett
álló mellszobor előtt magyar trikolórba öltözött koszorúk hevertek, mintha a
falu minden lakója külön-külön akarta volna megköszönni azt, amit Kós
jelentett: hitet a megmaradásban, hitet a közösségben, hitet abban, hogy a
kicsi is lehet nagy, ha van lelke.
A templom három évig tartó felújítása mostanra befejeződött.
A frissen restaurált falak között valami csendes méltóság honolt. A
lelkipásztor, aki a farsang szervezésében is kulcsszerepet vállalt, úgy állt a
közösség előtt, mint aki tudja: nem csupán egy ünnepet tart életben, hanem egy
egész falut.
A tánc, amely még él
A táncházban a Tokos zenekar húzta a talpalávalót. A
dallamok ismerősek voltak, mégis valahogy újraéledtek, amikor a magyarországi
táncosok és a helyi fiatalok együtt ropták. A ritmus összekötötte őket, mintha
a határok, a távolságok, a különbségek mind eltűntek volna. A táncban volt
valami makacs életigenlés: amíg van, aki táncol, addig van, amiért érdemes
összegyűlni.
És mégis: valami hiányzott. A kalotaszegi népviselet. Az a
híres, gazdagon hímzett, színes öltözet, amely egykor a térség büszkesége volt.
Most azonban egyáltalán nem volt jelen. Senki sem viselte. A tánc szép
volt, a zene élő, a hangulat őszinte – de a viselet hiánya olyan volt, mint egy
kihagyott hang egy dallamban. Nem hamis, csak csonka.
A lovasok és a bábú
A táncház után lovas felvonulás indult a falu központjába. A
Kalotaszegi Turul Nomád Hagyományőrző Egyesület lovasai vezették a menetet,
méltósággal, fegyelemmel, ahogy azt a hagyomány megkívánja. A lovak patái alatt
tompán döngött a föld, mintha maga a falu is felébredt volna erre a ritmusra.
A menet élén ott haladt Farsang Józsi, a szalmabábú.
A tél, a rossz, a balszerencse jelképe. A bábú elégetése a vajorok mellett
történt, ahogy mindig. A lángok magasra csaptak, a füst felszállt a hideg
levegőbe, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha a falu minden gondja, minden
fájdalma, minden vesztesége ott égne el vele együtt.
A víz tiszteletének hiánya – egy mélyebb seb a falu
testén
Afrikában és az arab világban a víz nem csupán természeti
jelenség, hanem a túlélés záloga. Ott a forrás köré közösség épül, a kút köré
élet szerveződik, és a víz minden cseppje áldásnak számít. A vízhez való
viszony ott kultúra, hit, tisztelet és fegyelem egyszerre. Ahol a víz ritka,
ott a víz szent.
Sztánán azonban a víz bőséges. A források tiszták, a
földanya nem fukarkodik. És talán éppen ez a bőség az, ami feledékennyé tette a
falut. A vajorok – ezek az egykor fontos, közösségi jelentőségű itatók – ma már
pusztulófélben vannak. Nem azért, mert ne lenne rájuk szükség, hanem mert a
tisztelet, amely egykor körülvette őket, elhalványult.
Ez nem csupán tárgyi hanyatlás. Ez jelképes is. A víz iránti
tisztelet hiánya a közösség önmagához való viszonyáról is mesél. Arról, hogy
ami természetesnek tűnik, az is el tud veszni, ha nem vigyázunk rá. A víz
bősége nem mentség a közönyre. Sőt: ahol a víz ajándék, ott még inkább
kötelesség lenne vigyázni rá.
A záró csend
A farsang vasárnap, február 8-án istentisztelettel ért
véget. A templom frissen felújított falai között a közösség csendben gyűlt
össze. A lelkipásztor szavai egyszerre szóltak a múltról és a jövőről, arról,
hogy a hagyomány nem magától marad fenn. Meg kell élni, meg kell tartani, újra
és újra.
A háromnapos ünnep végére Sztána ismét elcsendesedett. A
vendégek hazamentek, a lovak visszatértek az istállókba, a tánc ritmusa elült.
De valami mégis ott maradt a levegőben: a felismerés, hogy a hagyomány nem a
viseletben, nem a bábúban, nem a koszorúkban él igazán, hanem azokban, akik még
mindig fontosnak tartják.
Sztána ma már nem a régi. De amíg van farsang, amíg van tánc, amíg van istentisztelet, amíg van közösség, addig a falu nem tűnik el.
És néha a csend is tud beszélni.
Emiatt van is jogos harmadik folytatás is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése