Száz év távlatából

Kallós Zoltán néprajzkutató, népzenegyűjtő ikon, születésének századik évfordulója alkalmából tisztelettel:

 

Száz év távlatából

(Vers - Kallós Zoltán születésének 100. évfodulójára.)

Írta: Jasko Attila

Készült: 2026 március 26.-án

 

1.
Száz év távlatából ma is köztünk áll,
egy ember, ki a dalból épített oltárt.
Nem szóval őrzött, hanem tiszta szívvel,
s a nép hangját emelte fel az égre hittel.

2.
Útját nem kísérte fény vagy diadal,
csak poros ösvények és sok-sok régi dal.
De amit talált, az kincs lett mindannyiunknak,
mert hangot adott a múltból szóló útnak.

3.
A dallam, melyet ő mentett meg nekünk,
ma is velünk él, ha énekel a lelkünk.
Minden hang mögött ott áll az ő keze,
ahogy a múltat a jelenhez vezette.

4.
S míg magyar szó zeng, s míg magyar dal él,
Kallós Zoltán velünk jár a föld szívén.
Száz év múltán is fénylik még az emléke,
mert aki dalt őriz, örökké él a népben.

(minden jog fenntartva/2026)

 

Kallós Zoltán nemcsak megőrizte, hanem új életre keltette a népi kultúrát. Munkássága nélkül a Mezőség, a Gyimes vagy Moldva zenei világa sokkal kevésbé lenne ismert – nemcsak Magyarországon, hanem nemzetközi szinten is.

A.J.

2026 márc. 26

A férfi, aki megtanított minket hallani - 100 éve született Kallós Zoltán

Vannak emberek, akik nem könyveket hagynak maguk után, hanem visszaadják egy nép hangját.

 

 

Kallós Zoltán ilyen ember volt.

 

Ma lenne százéves, és ha valaki megkérdezné, mi maradt utána, nem könyveket, nem díjakat, nem archívumokat sorolnék. Hanem azt mondanám: a hangunk maradt utána. 

Mert amit ő megőrzött, az nem dallam volt, nem kotta, nem magnószalag. Hanem az a rezdülés, amelytől egy nép önmagára ismer. 

Aki járt valaha Válaszúton, tudja, miről beszélek. A ház, ahol élt, nem múzeum volt, hanem élő szövet. A konyhában mindig főtt valami, a folyosón gyerekek futottak, a szobákban régi hangok szóltak. És ő ott ült közöttük, mint egy öreg fa, amelynek minden ága más történetet hordoz. Volt benne valami, amit ma már ritkán látni.

Zoli bácsi nem akart hírnevet, nem akart pozíciót, nem akart szobrot. Csak azt akarta, hogy a dalok, amelyeket szeretett, ne vesszenek el.

És ezzek meg nem vesztek el!

Ott vannak minden táncházban, ahol a hegedű első hangja után valaki önkéntelenül is felemeli a fejét. Ott vannak minden gyerekben, aki a válaszúti kollégiumban tanult meg hinni abban, hogy a saját kultúrája érték. Ott vannak a könyvekben, amelyekbe belenézve az ember érzi: ez nem papír, hanem élet.

Kallós Zoltán száz éve született. (1926 március 26.-án)
És valahogy mégis úgy tűnik, mintha most is ott ülne a ház udvarán, a tulipán motívumos fapadján, a botjára támaszkodva, és figyelné, hogyan szaladnak a gyerekek, hogyan szól a hegedű, hogyan él tovább az, amit ő megőrzött.

Ha ma Budapesten, vagy Magyaroszág bármely területén valaki azt mondja: „Imádom a táncházat”, vagy ha valaki meghall egy mezőségi dallamot és kirázza a hideg, vagy ha valaki érzi, hogy ebben a zenében van valami mély, ősi, igaz – akkor valójában Kallós Zoltán munkáját érzi.

Ő volt az, aki megtanított minket hallani.
És amit meghallottunk, az ma is velünk van.

Nem mindenki hagy maga után emlékművet.
Ő nem is akart.

De amit hátrahagyott, az több minden szobornál:
egy élő hagyományt, amely ma is lélegzik, táncol, énekel, és bennünk él tovább.

És amíg magyar ember énekel, addig Kallós Zoltán is velünk marad.

A folytatást, a: (Száz év távlatából című versemet) ezzen a linken olvashatód el.

A.J.

2026 márc. 26