Ahogyan írtam az első részben, ... vannak pillanatok, amikor az élet olyan tökéletesen rendezi meg önmagát, hogy az ember azt hinné, valaki odafent direkt írja a forgatókönyvet.

A 2026-os Sztánai farsangnak volt egy különös, színte láthatatlan mellékszereplője is.
Nem táncolt, nem énekelt, nem szólt hozzá semmihez.
Csak ott volt.
Csendben.
Szerényen.
És mégis mindenhol.

 

A pulóver.

 

Nem is egy, hanem sok.
Színesek, szürkék, fekete kapucnisok, kötöttek, bolyhosak, félig lecsúszottak.
Olyanok, amelyek nem akarnak semmit, csak melegíteni.
És olyanok is, amelyek nagyon is akarnak valamit:
nem viseletnek látszani.

Aki ott volt, az tudja, miről beszélek.
Aki nem volt ott, annak elég annyit mondanom:
a pulóverek száma messze felülmúlta a viseletekét.
És ez valamit elmond a világról.
Valamit rólunk.
Valamit arról, hogy hol tartunk most.

 

A PULÓVER METAFIZIKÁJA

 

Van a világon sokféle ruhadarab.
Van, amelyik melegít.
Van, amelyik díszít.
Van, amelyik elrejt.
És van a pulóver.
A pulóver, amely mindent IS tud — kivéve azt, amit kellene.

Mert a pulóver nem viselet.
A pulóver nem hagyomány.
A pulóver nem identitás.
A pulóver egy állapot.
Egy lelkiállapot.
Egy metafizikai döntés arról, hogy az ember ma nem akar túl sokat vállalni a világból.

A pulóver azt mondja:

„Én itt vagyok, de csak úgy… félgőzzel.”

A pulóver azt is mondja:

„Szeretem a hagyományt, de azért ne legyen túl kényelmetlen.”

És persze azt is:

„Majd jövőre felveszem a viseletet.
Ha addig nem megy össze a szekrényben.”

A pulóver a modern ember népviselete.
A kompromisszum ruhája.
A „jóvanazúgy” textilbe kötött filozófiája.

A pulóver metafizikája egyszerű:

• Nem akarok kilógni.
• Nem akarok kitűnni.
• Nem akarok felelősséget.
• Nem akarok hideget.

És mégis ott áll a táncban, ott áll a közösségben, ott áll a zene közepén, és valahogy mégis…
működik.

Mert a pulóver nem ellenség.
A pulóver csak tünet.
A pulóver annak a jele, hogy valami hiányzik —
de még nem tűnt el.

A pulóver azt mondja:

„Én még itt vagyok.
Csak még nem vagyok kész.”

És talán ez a legfontosabb.
Mert aki még ott van, az egyszer majd felveszi a viseletet is.
Ha nem is ma.
Ha nem is holnap.
De egyszer biztosan.

Addig pedig marad a pulóver metafizikája:
a félúton megállt hagyomány,
a félig kimondott identitás,
a „majd egyszer” ígérete.

És tudjátok mit?
Ez is valami.
Ez is több, mint a semmi.
Ez is egy lépés.

Mert a hagyomány nem ott hal meg, ahol pulóver van.
A hagyomány ott hal meg, ahol ember sincs.

És amíg ott állunk, pulóverben vagy viseletben,
addig élünk.

Addig van remény.
Addig van Kalotaszeg.

AJ,

2026 február 08