Kányádi Sándor – Őszelő

Fázik a Küküllő,

lúdbőrös a háta,

már csak a nap jár el

fürödni a gátra.

Lenn a gát alatt csak

vadrécék, vadludak.

Ők is búcsúzóban:

tiszteletkört úsznak.

Ékelődnek aztán

föl az őszi égre,

belevesznek lassan

a kék messziségbe.

Reggelenként apró

ködfiókás s pára

kapaszkodik föl a

partmenti fűzfákra.

Ágaskodik a szél:

leveleket olvas.

Fönn a hegyek között

felbődül a szarvas.

Kányádi Sándor: Erdei virradat

A tisztás fölött csillagok,

és lemenőben hold ragyog.

Ébrendeznek a kis patak

bokraiban a madarak.

Derengeni kezd a fák hegye,

és már ellátni messzire.

A legnagyobb hegy tetején

most veti lábát meg a fény.

Kapaszkodik a virradat

vitézeként a nyári nap.

A tisztás fölött nyári kék.

A tisztáson már őzikék

ízlegetik a csillagok

s a hold hullatta harmatot.

Köztük egy suta két fülét

antennaképpen tárja szét.

Fülel, szimatol: nincs-e vész;

még a nappal is szembenéz.

Őrködik, hogy a többiek

békében legelhessenek.

Kányádi Sándor: Béka-búcsúztató

Békák, hű társaim, ti brekegők,

kik énekelve vesztek levegőt,

szeretném megköszönni, cimborák,

a sok szép nyári estét, éjszakát,

s hogy még a lanygyos őszi alkonyok

idején is kuruttyolgattatok.

De már az ősznek, vége annak is,

reszket a nád, lúdbőrözik a víz,

és reggelente ezüst zúzmarát

virágzik a vízmenti füzfaág.

El-elbújik a hold s a csillagok:

nem szégyen, hogy ti is elbújatok.

Iszapba bújva várjátok, amíg

a téli világ kitavaszodik.

De hogy nyugalmas legyen álmotok,

olykor-olykor majd kuruttyulgatok,

tavaszra várón breke-brekegek,

amíg végképpen be nem rekedek.

Áprily Lajos - Tavaszodik

Áprily Lajos   -  Tavaszodik    

Sáncban a hóviz

könnyű hajót visz,

füstöl a fényben a barna tető.

Messze határba

indul az árva,

lenge madárka: billegető

Titkon a Bükkben
moccan a rügyben

-mint csibe hélyban – kandin a lomb.

s mintha a róna

kedve dalolna

úgy muzsikál, muzsikál a kolomp.

Indulok. Értem.
Jól tudom: értem,

Értem üzen a zsenge határ:

“ Szived a bomlott,

ócska kolompot

hozd ide, hozd ide már” !

Áprily Lajos - Március

A nap tüze, látod,

a fürge  diákot

a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.

Csengve, nevetve

Kibuggyan a kedve

s egy ős evoét fénybe kiállt.

Régi, kiszáradt

tó vize árad,

néma  kutakban a viz kibuzog.

Zeng a picinyke

szénfejű cinke

vig dithyrambusa: dactilusok.

Selymit a barka

már kitakarta,

sárga virágját bontja a som.

Fut, fut az áram

a déli sugárban

s hökken a hó a hideg havason.

Barna patakja

napra kacagva

a lomha Marosba csengve siet.

Zeng a csatorna,

zeng a hegy orma,

s zeng – ugye zeng, ugye zeng a szived?

Verőfényes reggelen, ködös éjjszaka után.

Fa vagyok

Áprily Lajos verse.

Ködöt lehel a virradat
s január széljárása zordon.
A szélben hetven ágamat,
koronám hajladozva hordom.

Csúcsaimon ragadozók
települnek le: karmos ölyvek.
Körülöttem nagy köd-folyók
hömpölyögnek alá a völgynek.

Roppantanak szelek, fagyok.
De ha a fény győz, hetven ágam
a sugaraktól megragyog
ködremekelte zúzmarában.