Áprily Lajos: Köszönet a napsugárnak

Tavaszodik. Holt tavaszok

fáradt szívembe visszajárnak.

S fáradtan is köszönni kell,

köszönni kell a napsugárnak.

Köszönöm, hogy hervadva is

tavaszi halk mámorba estem.

Köszönöm, hogy új fény ragyog

a főtéri aranykereszten.

Köszönöm, hogy kisgyermekek

mezítláb malomkerekeznek.

Ásott tövű vén almafák

fiatalos kedvvel rügyeznek.

Köszönöm a szél jó ízét,

aromáját a barka-szagnak.

Köszönöm, hogy hegyoldalon

ibolyászó lányok kacagnak.

Köszönöm, hogy napos gyepen

fehér fénnyel vakít a vászon.

Köszönöm, hogy friss fák alatt

szelíd szívvel megint halászom.

Habos felhők fejem felett

vitorlásan feszülve szállnak.

Üzekedő játékait

köszönöm életnek, halálnak.

Áprily Lajos - Őszi tükör

A bükkösnek már rozsdafoltja van,

rozsdállik már a fű a réteken.

Nézem az őszi tükörben magam:

jaj, csupa rozsdafolt az életem.

Áprily Lajos - A somfa-csonk

A somfát fent a bükkcserjés alatt

télen kivágták, csak a csonk maradt.

Aki fejszét fogott rá, bárki volt,

tavaszi aranyamtól megrabolt.

A nap szeme keletről odalát,

keresi a sárgavirágú fát.

Nagy messzeségből egy madár suhan

s nézi: tavalyi fája merre van?

Néhány kört ír a puszta csonk körül

s a hangja sír mikor továbbrepül…

Az a kegyetlen téli fejsze ölt:

Egy aranyfolttal szegényebb a föld.

Áprily Lajos - Téli jelentés

   

Jelentem a völgyemből, emberek:

alusznak jég alatt a víz-erek.

Az árva ház ma Senki otthona,

elment a fák és rózsák Asszonya,

sötét ünneplőjébe öltözött

s a túlsó hegyoldalba költözött.

A nyífrán sír az őszapó-sereg.

Sírjon. Ne űzd el, téli fergeteg.

Áprily Lajos – Szeptemberi fák

Bükkök smaragd színét erezve fent

az első pár vörös folt megjelent.


Állunk. Kezdetben késő kék virág.

Azt mondod: Ösz. Az első őszi fák.

Én azt mondom: Vér. Vérfoltos vadon.

Elhullt a Nyár a nagy vadászaton.

Amerre vitte búggyanó sebét,

bíboros vére freccsent szerteszét.

Ahol a nyom-vesztő bozóthoz ért,

hogy tékozolta, nézd, a drága vért.

S míg vér nyomán vad szél-kopó csahol,

hörögve összeroskad valahol.

Áprily Lajos - Március

A nap tüze, látod,

a fürge  diákot

a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.

Csengve, nevetve

Kibuggyan a kedve

s egy ős evoét fénybe kiállt.

Régi, kiszáradt

tó vize árad,

néma  kutakban a viz kibuzog.

Zeng a picinyke

szénfejű cinke

vig dithyrambusa: dactilusok.

Selymit a barka

már kitakarta,

sárga virágját bontja a som.

Fut, fut az áram

a déli sugárban

s hökken a hó a hideg havason.

Barna patakja

napra kacagva

a lomha Marosba csengve siet.

Zeng a csatorna,

zeng a hegy orma,

s zeng – ugye zeng, ugye zeng a szived?

Verőfényes reggelen, ködös éjjszaka után.

Fa vagyok

Áprily Lajos verse.

Ködöt lehel a virradat
s január széljárása zordon.
A szélben hetven ágamat,
koronám hajladozva hordom.

Csúcsaimon ragadozók
települnek le: karmos ölyvek.
Körülöttem nagy köd-folyók
hömpölyögnek alá a völgynek.

Roppantanak szelek, fagyok.
De ha a fény győz, hetven ágam
a sugaraktól megragyog
ködremekelte zúzmarában.