Áprily Lajos - Őszi tükör

A bükkösnek már rozsdafoltja van,

rozsdállik már a fű a réteken.

Nézem az őszi tükörben magam:

jaj, csupa rozsdafolt az életem.

Áprily Lajos – Vízimalom

Térkép, iránytű, ócskaság

S turista-fénykép, egy halom,

Közülük egy szívembe vág:

Vízimalom, vízimalom.

Szabad fiúk, szabad habon,

Szabadvadász víg cimborák,

Három diák a csolnakon

És messze, messze iskolák.

Napfény, álmos messzeség,

Hullámtalan olomfolyó,

Fejük felett tüzes nap ég:

Aranygolyó, aranygolyó.

A vizsla felfigyelve ül,

A lavegőben páraszag-

S engem vízen körös-körül

Élet kacag, élet kacag.

... Hol vannak most a boldogok?

Elesett néma cimborák.

Az Ares – szekér robog tovább,

Aranygolyó tovább lobog,

Vízimalom csobog tovább.

Áprily Lajos - A völgybe vissza

Felhő-toronyból tompa kürt rivall:

portyázni készül a szabad vihar.

A felleghídja lebocsátva már,

kibomlott hajjal száll a szélfutár.

Parancs szemén és lobbanó harang:

“ Mit ámélkodtok Felleg-vár alatt?

Urunk: a Zivatar üzen velem,

Azt üzeni: övé a végtelen.

Övé a hullám és övé a hal,

csúcsok felett övé a diadal.

Akit lesújt, az mind szén, elég-

A völgybe vissza, kandi csőcselék!”

Féltünk. Futottunk. Fent a vak vihar

mennykővet szórt ballistával.

Áprily Lajos - A malom

Egyhangúságban csacska izgalom­:

hullámos árban ócska kis malom.

Láncokra verve sok-sok éve már

ezüst vizen arany termésre vár.

A keskeny pallóján aki belép,

megérzi meghitt, ősi életét.

Futó vendége mindig van nehány,

falusi asszony, falusi leány.

De férfiakból már cak vén akad

s az asszonynép is fárad,  hallgatag.

Egykor pedig itt volt a tréfa-hely-

de sok hab elfutott azóta, hej!

  

Most künn a szél is busabban dudol,

míg elbeszélnek a holt fiuról.

Szitál a liszt, a kőkerék forog,

fürödnek künt a csordapásztorok.

A vén kaszál, a gyönge kéz arat,

s a fiú lent a Montellón maradt …

…Kolomp. Lejáratták a tengerit.

És fenn a tölcsér újra megtelik.

És újra hallasz minden régi neszt

s egy régi asszony új mesébe kezd.

A többi meg bóbiskol hallgatag,

nem is tudod: figyenek? alszanak?

És közben hull a liszt: örök homok-

s a nagy kerék künn sóhajt és zokog.

Áprily Lajos - A rím

Hazája álom és titok,

szem-nem-legelte pázsitok.

Egyszer csak itt van s mint kis ér,

csilingel és kisér, kisér.

S fürtös csengő lesz: hangpatak,

amelybe új csengés szakad.

Mentát locsol, szirmot sodor

és illatos lesz, mint a bor.

És mámoros lesz, partot ont,

kurjongató, vidám bolond.

A mély felé örvénnyel ás,

hogy belenézni: kábulás.

A fényen tündökölve fut

és fényes tündérvölgybe jut.

S tó lesz, virágot úsztató,

habnyugtató és tiszta tó.

Nem ás, nem ont és nem kering –

csak ring s a lelkem benne ring.

Áprily Lajos - Biztatás a télben

Menjünk a hóba – régi szót

ma emlékezve mondunk.

Fehér megint a szép világ

s megint sötét a gondunk.

A város villany-ezre vár.

Halgass a régi szóra,

s a hóra vidd a gondodat,

a hóra vidd, a hóra.

A friss hullással elvegyül.

Fagy őrzi, február van.

De víg patakká lesz a hó

az első napsugárban.

Oszló füstöt ki látna meg

fehér felhő seregben?

Ki lelhetné meg gondodat

sugárzó tengerekben?

Áprily Lajos - Téli jelentés

   

Jelentem a völgyemből, emberek:

alusznak jég alatt a víz-erek.

Az árva ház ma Senki otthona,

elment a fák és rózsák Asszonya,

sötét ünneplőjébe öltözött

s a túlsó hegyoldalba költözött.

A nyífrán sír az őszapó-sereg.

Sírjon. Ne űzd el, téli fergeteg.

Áprily Lajos – Ajánlás

Ne haragudj. A rét deres volt,

a havasok nagyon lilák,

s az erdő óriás vörös folt,

ne haragudj: nem volt virág.

De puszta kézzel mégse jöttem:

hol a halál nagyon zenél,

sziromtalan csokrot kötöttem,

piros bogyó, piros levél.

S most add a lelked: karcsú váza,

mely őrzi még a nyár borát -

s a hervadás vörös varázsa

most ráborítja bíborát.

Áprily Lajos – Szeptemberi fák

Bükkök smaragd színét erezve fent

az első pár vörös folt megjelent.


Állunk. Kezdetben késő kék virág.

Azt mondod: Ösz. Az első őszi fák.

Én azt mondom: Vér. Vérfoltos vadon.

Elhullt a Nyár a nagy vadászaton.

Amerre vitte búggyanó sebét,

bíboros vére freccsent szerteszét.

Ahol a nyom-vesztő bozóthoz ért,

hogy tékozolta, nézd, a drága vért.

S míg vér nyomán vad szél-kopó csahol,

hörögve összeroskad valahol.

Áprily Lajos - L’heure exquise

Az ég redőtlen, kék vizében

a halvány hold némán evez.

A földön ingó fák nagy árnya,

az árnyak éjszakája ez.

Emlékezés harangja kondul

s te megjelensz mint silhouette,

mint múltam halvány holdvilága

lelkem fényes tavára vet.

Kolozsvár

Áprily Lajos - Tavasz a házsongárdi temetőben

(Apáczai Csere Jánosné, Aletta van der Maet  emlékének)

A tavasz jött a parttalan időben

s megállt a házsongárdi temetőben.

Én tört kövön és porladó kereszten

Aletta van der Maet nevét kerestem.

Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom,

s tudtam, elmúlt nevét már nem találom.

De a vasárnap délutáni csendben

nagyon dalolt a név zenéje bennem.

S amíg dalolt, a századokba néztem

s a holt professzor szellemét idéztem,

akinek egyszer meleg lett a vére

Aletta van der Maet meleg nevére.

Ha jött a harcok lázadó sötétje,

fénnyel dalolt a név, hogy féltve védje.

S a dallamot karral kisérve halkan,

napsugaras nyugat dalolt a dalban,

hol a sötétség tenger-árja ellen

ragyogó gátat épített a szellem.

Aletta van der Maet nevét susogta,

mikor a béke bús szemét lefogta.

S mikor a hálátlan világ temette,

Aletta búja jajgatott felette,

míg dörgő fenséggel búgott le rája

a kálvinista templom orgonája.

Aztán a dal visszhangját vesztve, félve

belenémult a hervadásba, télbe.

Gyámoltalan nő –szól a régi fáma –

urát keresve, sírba ment utána …

A fényben, fenn a házsongárdi csendben

tovább dalolt a név zenéje bennem.

S nagyon szeretném, hogyha volna könnyem,

Egyetlen könny, hogy azt a dallamot

Aletta van der Maet-nak megköszönjem.


A Házsongárdi temrtőről több infó itt. 

Áprily Lajos – Két ácsfiú

A szomszéd ács ma koporsót szabott,

az ágyán ott feküdt a kis halott.

Úgy hivták azt is, hogy „az ács fia”,

egyéves volt és meg kelett halnia.

Nem tudta még, mi a rabsors, robot,

s tán tejről álmodott, ha álmodott.

A  régi ácsé harminchármat élt,

csúcsokra nézett és hegyen beszélt,

és arról voltak boldog álmai,

hogy meg tudná  az embert váltani.