Kós Károlynak
Ősz nem sodort még
annyi árva lombot,
annyi riadt szót:
„Minden összeomlott….”
Nappal kószáltam,
éjjel nem pihentem,
vasárnap reggel a
hegyekre mentem.
Ott lenn: sötét
ködöt kavart a katlan.
Itt fenn: a vén
hegy álott mozdulatlan.
Időkbe látó,
meztelen tetőjén
tisztást vetett a
bujdosó verőfény.
Ott lenn:
zsibongott még a völgy a láztól.
Itt fenn: fehér
sajtal kinált a pásztor.
És békességes szót
ejtett a szája,
és békességgel
várt az esztenája.
Távol, hol már a
hó királya hódít,
az ég lengette
örök lobogóit.
Tekintetem a
szárnyat repesve bontott,
átöleltem a hullám
– horizontot
s tetőit, többet
száznál és ezernél-
s titokzatos szót
mondtam akkor:
Erdély…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése