Kis lak áll a
nagy Duna mentében;
Oh mi drága e
lakocska nékem!
Könnyben úszik két
szemem pillája,
Valahányszor
emlékszem reája.
Bár maradtam volna
benne végig!
De az embert
vágyai vezérlik;
Vágyaimnak
sólyomszárnya támadt,
S odahagytam
őslakom s anyámat.
Kínok égtek a szülőkebelben,
Hogy bucsúmnak
csókját ráleheltem;
S kínja lángi el
nem aluvának
Jéggyöngyétől
szeme haramatának.
Mint ölelt át
reszkető karával!
Mint marasztott
esdeklő szavával!
Oh, ha akkor látok
a világba:
Nem marasztott
volna tán hiába.
Szép reményink
hajnalcsillagánál
A jövendő
tündérkert gyanánt áll,
S csak midőn a
tömkelegbe lépünk,
Venni észre
gyászos tévedésünk.
Engem is hogy
csillogó reményem
Bizatott csak,
minek elbeszélnem?
S hogy mióta
járom a világot,
Bolygó lábam száz
tövisre hágott.
… Szép hazámba
ismerősök mennek;
Jó anyámnak tőlök
mit izenjek?
Szóljatok be,
földiek ha lészen
Útazástok háza
közelében.
Mondjátok, hogy
könnyeit ne öntse,
Mert fiának kedvez
a szerencse --
Ah, ha tudná, mily
nyomorban élek,
Megrepedne a szive
szegénynek!
Pozsony, 1843. május
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése