Amikor az emlékezés formát ölt
Van valami mélyen megindító abban, amikor egy közösség úgy
dönt: emléket állít valakinek, aki maradandót alkotott. Egy szobor nem csupán
bronzba vagy kőbe öntött alak — hanem szándék, tisztelet és közös emlékezet. A
Magyargyerőmonostori református templom kertjében nemrég (2025 május 17.-én) felavatott mellszobor
Gyarmathy Zsigáné Hory Etelkának állít emléket, egy olyan személynek, akinek
életútja valóban méltó a megörökítésre.
Mégis, amikor az emlékezés formát ölt, felmerülhet a
kérdés: vajon az a forma, amit választunk, méltó-e ahhoz a térhez, amelyben
helyet kap? Illeszkedik-e az anyag, a szín, az arány a környezethez, amely
évszázadok óta őrzi a múltat? Ez a bejegyzés nem bírálat, nem támadás — hanem
egy őszinte, építő szándékú gondolatmenet arról, hogyan lehet az emlékezés
nemcsak szívből jövő, hanem esztétikailag is méltóságteljes.
Ki volt Gyarmathy Zsigáné Hory Etelka?
Gyarmathy Zsigáné Hory Etelka a 20. század első felének
egyik kiemelkedő női alakja volt Erdélyben, különösen Kalotaszeg kulturális és
egyházi életében. Édesapja, Hory Farkas, Magyargyerőmonostor református
lelkésze volt, így Etelka már fiatal korától mélyen kötődött a helyi
közösséghez és a református hagyományokhoz. Műveltsége, közéleti
szerepvállalása és írásai révén sokak számára példaképpé vált. Életútja nemcsak
a családi örökség folytatása volt, hanem önálló értékteremtés is — ezért is
döntött úgy a közösség, hogy mellszobrot állít emlékére a templomkertben.
Méltóság és forma: amikor a tér beszélni kezd
A Magyargyerőmonostori református templom kertje az elmúlt
évszázadok során nemcsak a hit, hanem az emlékezés tere is lett. A kőből
faragott sírjelek, a templom várfala és a történelmi környezet mind azt a
méltóságot hordozzák, amelyet a közösség generációkon át őrzött. Ebbe a térbe
került nemrég egy új mellszobor, amely Gyarmathy Zsigáné Hory Etelkának állít
emléket.
Az emlékmű felállítása mögött nemes szándék húzódik:
megőrizni és láthatóvá tenni egy olyan életutat, amely sokak számára
példaértékű. A szobor Magyarországon készült, és a templomkertben kapott
helyet, ahol Gyarmathy Zsigáné szüleinek sírkövei is megtalálhatók — köztük
édesapjáé, aki maga is lelkészként szolgált itt.
Mégis, a szobor megjelenése körül kérdések merültek fel. A
fa alapzat, amelyen a mellszobor nyugszik, látványosan elüt a környezetétől. A
templomkertben minden sírkő kőből készült, és a tér vizuális egységét éppen ez
a kőanyag biztosítja. A talapzaton elhelyezett plakett — amely feltehetően
festett üveglap vagy plexi — fehér felirattal erősen tükröződik, és vizuálisan
kontrasztot képez a környező elemekkel. A mellszobor arányai és megformálása
sem feltétlenül tükrözi azt a visszafogott méltóságot, amit a tér sugároz.
„A szobor elhelyezése és
anyaghasználata új vizuális réteget hozott a templomkertbe – kérdés, hogy ez
harmóniában áll-e a tér múltjával?” (fotó: Jasko.Attila /2025)
Fontos azonban
megérteni a döntés hátterét. A jelenlegi református lelkész eredetileg Magyarvistai
kőből készült talapzatot szeretett volna, amely méltó módon illeszkedett
volna a tér történeti karakteréhez. A kivitelező azonban olyan magas összeget
kért, amely meghaladta a rendelkezésre álló gazdasági keretet — így született
meg a fa alapzat választása, kompromisszumként.
Ez a helyzet nem
hibáztatásra, hanem párbeszédre hív. Talán érdemes lenne a jövőben újragondolni
az emlékmű környezetét, akár egy későbbi időpontban kőalapzatra helyezni a
szobrot, hogy az emlékezés formája is méltóbb legyen a térhez. Mert az
emlékezés nemcsak szavakban, hanem formákban, anyagokban és arányokban is él
tovább.
A forma mögött a közösség szól
A szobor elhelyezése és anyaghasználata új vizuális réteget hozott a templomkertbe – kérdés, hogy ez harmóniában áll-e a tér múltjával?
A szobrok, sírkövek, templomfalak nem csupán kőből vagy
fából állnak — hanem emlékekből, érzésekből, közös történetekből. Amikor egy új
emlékmű kerül közéjük, az nemcsak fizikai jelenlét, hanem kulturális állítás
is. Éppen ezért fontos, hogy a forma, az anyag és az elhelyezés ne csak szép
legyen, hanem méltó is. Mert a tér beszél
— és amit mond, az rólunk szól.
